koltai Tímea

Tímeafoto tulajdonos&fényképész

Üdvözöllek

Koltai Tímea

Ki vagyok én Vajon érdekel- e valakit, hogy hol születtem és mikor, hogy milyen tanuló voltam,milyen iskolákat végeztem… gondolom nem. Ezért Inkább arról írnék hogyan lett hobbim a hivatásom, hogyan lettem „fertőzött” fotós, miért tölti ki a fotográfia az életemet. A fotózás iránti szerelem, már gyermekkoromban kezdődött, mikor még beszélni is csak sejpén tudtam, de már akkoriban a hatalmába kerített egy leírhatatlan érzés a fényképek láttán. Mig más kislányok boltosat játszottak addig én fotóriportert- mentem a kis filmes géppemmel és az utcán beszélgető néniket és bácsikat kérdezgettem mindenféle témával kapcsolatban és közben készítettem a fényképeket. Már akkor tudtam mit szeretnék csinálni, ha egyszer nagy leszek, de sajnos nem volt jó az időzítés .Apukám mondata még most is itt cseng a fülembe – tudom, hogy mit szeretnél, de sajnos nem lehet. Szüleim kétkezi fizikai munkások voltak és az akkori bérekből nem tudták volna finanszírozni a tanulmányaimat. Igen, megértettem őket, hiszen nap mint nap láttam mennyit dolgoztak azért, hogy mindent megteremtsenek nekem és testvéremnek, de mérhetetlenül szomorú voltam, mert olyasvalamit kellett elengedjek ami mosolyt és boldogságot csalt az arcomra. Attól a perctől kezdve nem jártam az utcát, nem kérdezgettem néniket és bácsikat, nem készültek fotók többé, mert nem lehetett. Felnőtté válásom után kerestem az utamat, azt az utat ami hasonló érzést tud nyújtani,de természetesen tudtam, hogy ugyanazt az érzést soha nem fogom semmi másban megtalálni, mint a fotózásban. Sok területen tettem próbát életem folyamán, de egyik sem tett olyan boldoggá, amit a fotógráfia tudott nyújtani számomra – és most jön a de! Négy évvel ezelőtt indult egy fotós tanfolyam, amire tudtam, hogy jelentkeznem kell, hiszen sok év elteltével újra felcsillant a reménysugár hátha majd most… és igen kijelenthetem, hogy ma már a hobbim a hivatásom is egyben. Ma már nem kell annak az érzésnek a “poros polcon szunnyadnia,, ma már minden nap megélhetem azt az érzést ami egykor egy kislány elérhetetlen álma volt.

 

“Bár mindig a való világot fényképeztem, de sohasem úgy, ahogy az elénk tárul, hanem amilyennek én láttam. Az érzések, a benyomások számomra sokkal fontosabbak, mint az elemzés.”

( André Kertész)